Világi Oszkár: A sztriptíz igen, a futball viszont nem?

Továbbra sincs változás Szlovákiában a futballal kapcsolatban, a klubok nem kapnak anyagi támogatást, a nézők pedig csak korlátozott számban mehetnek ki a mérkőzésekre. Világi Oszkár, a DAC tulajdonosa a Hospodárske Noviny felületén fejtette ki véleményét. 

Nem tudom, hogy Szlovákiában miért büntetjük a labdarúgást.

A dolgokat úgy kell kezelni, hogy a szív öröme megmaradjon. Amikor Szent Hildegárd ezt írta a 12. században, valószínűleg nem gondolta volna, hogy valaki a jövőben arra használja fel a tanácsát, hogy a labdarúgás nevű játék mellett érveljen.

A labdarúgás szenvedély és függőség egyben. Ha ön egy futballszurkoló, akkor egy kicsit skizofréniás is. Míg ön általában egy nyugodt és megfontolt ember, a futballmérkőzésen képes egy rossz passzon is úgy felhúznia magát, mint semmi máson. Ha győz a csapata, akkor az adrenalinszintje az egekben, ám ha veszít, akkor a felesége a kedvenc ételével vagy a szomszédokról szóló pletykákkal sem képes önt felvidítani. Egyszerűen két személyiség lakozik önben: a normális és a szurkoló.

Nem tudom, hogy Szlovákiában miért büntetjük a labdarúgást. Az elmúlt hónapok során sokat olvastam és hallottam a kertészekről, masszőrökről, bőrdíszműárusokról. Meg kellett értenem a gondozónőket, akik az idős osztrákokat gondozzák, hogy hadd utazzanak elsőként már akkor, amikor még nem ijesztgettek bennünket a mediánnal.

Egyetlen szót azonban sehol sem sikerült elkapnom – ez pedig a futball. Minthogyha három hónapra eltűnt volna az itteni nyelvhasználatból. Kiabálhattuk, hogy mondjatok valamit a focimeccsekről is, de a döntéshozók csak a nyilvános eseményekről beszéltek. Megkérdeztük, mi lesz a labdarúgókkal, a válasz pedig az volt, hogy ők nem léteznek, mert a kompenzációs kérvénynyomtatványon nem szerepelt ilyen rubrika. Ezen a héten olvastam az éjszakai klubokról, mozikról vagy színházakról, de a futballmérkőzésekről annak ellenére se találtam semmit, hogy szombaton újraindul a bajnokság. A színházban száz ember lehet jelen, a húszezres stadionban ötszáz.

Európában rajtunk kívül nem létezik olyan ország, amely ne foglalkozott volna külön a futball problematikájával. Értem én, hogy talán mindegyik politikus, higiénia szakember és a válságstáb többi tagja gyűlöli a labdarúgást, de semmiképpen sem szabadna gyűlölniük a fociszurkolókat. Ezek ugyanazok az emberek, akik a bőrdíszműárú üzleteket működtetik, kertészeti eszközöket vásárolnak vagy edzőterembe járnak. Nem igazságos csak azért büntetni őket, mert annak idején a srácok nem választották be a saját csapataikba. Ezt olyan logikus érvelésekkel sem lehet megindokolni, mint például, hogy az éjszakai klub vendégeit kevésbé fertőzi meg a rúdtáncoslány, mint a jobbhátvéd a futballpályán.

Megértem, hogy azt mondani, „nem szabad” mindig egyszerűbb a „már szabadnál”. Viszont, ha valaki nemet mondott, és már elhárultak a kiváltó okok, akkor igent is kellene mondania. Ez a dolgok logikus menete. Ha egy epidemiológiai vészhelyzet áll fenn, akkor azt mondjuk ki és írjuk le, de mindenki számára egyenértékűen. Ha pedig nem áll fenn, akkor viszont focimeccsre akarunk járni.