Madridi “őrjárat” – Puskás Ferenc nyomában jártunk

Valamikor a 2005 tájékán kezdtem el szimpatizálni a spanyol főváros királyi csapatával, a Real Madriddal. Iker Casillas, Roberto Carlos, Zinedine Zidane, Ralúl  a brazil Ronaldo, vagy éppen az ekkor érkező 19 éves Sergio Ramos játéka egyre gyakrabban vonzott a tévé elé, s fokozatosan azt vettem észre, hogy a blancók rajongójává válok. Nem utolsó sorban Puskás Ferenc csapata is volt ez, ami csak megerősítette a klubhoz való kötődésem. Nem kis álmom vált valóra, amikor pár hete végre én is elutazhattam Madridba. Szinte még most is felfoghatatlan, hogy élőben láthattam játszani kedvenc csapatomat a Santiago Bernabéuban, de a fővárosi rivális, az Atletico Madrid vadonatúj stadionját, a Wanda Metropolitanot is szemügyre vehettem.

Tavaly ősszel pillantottam meg egy bejegyzést az egyik közösségi portálon, mely szerint néhány csallóközi srác a baráti társaságukkal gyakran útra kel, s meghódítja az európai stadionokat – a tervezett túrák közt Madrid is szerepelt. Nem haboztam, azonnal írtam Ozsvald Ákosnak, hogy szívesen velük tartanék, hiszen egyszerűbbnek tűnt, ha környékbeliekkel térképezek fel egy idegen várost. Alig bírtam kivárni, hogy január 20-án útra keljünk. Végül 14-en gyűltünk össze Dunaszerdahelyről és annak környékbeli településeiről. Szimpatikus társaság volt, könnyen összebarátkoztunk mindenkivel. Útközben a másik “idegenvezetőnkkel”, Ozsvald Gáborral is megismerkedtünk, aki már többször járt Madridban, így hasznos információkkal látott el bennünket. Enyhe gyomorgörccsel érkeztem a Ferihegyi repülőtérre, hiszen életem első repülőútja várt rám. A három órás út nem tartogatott túl sok izgalmat, délután kettő körül landoltunk a Madrid-Barajasi nemzetközi repülőtéren.

Mivel a csoport  egy része negyed öttől részt vett az Atletico Madrid-Girona (1:1) mérkőzésen, gyorsan a hotelbe siettünk, hogy lepakoljunk, s már taxiztunk is a Wanda Metropolitano stadionhoz, hogy le ne késsék a mérkőzést. A 67 ezer néző befogadására alkalmas stadion 2017 őszétől ad otthont az Atletico Madrid csapatának. Mi – akik ide nem váltottunk jegyet – csak kívülről jártuk körbe az új stadiont, amely hatalmas és gyönyörű építmény. Már itt is érezhető volt, hogy a spanyolok szenvedélyes futballrajongók. Hatalmas tömeg gyűlt össze kint, és skandálták a rigmusokat. Madridban rengetegen közlekednek motorral, így az egyik legérdekesebb jelenség számomra a stadion körüli, kb. 4000 férőhelyes parkoló volt, amelynek jókora részén bizony a motorkerékpárok parkoltak. Talán motorból több is volt, mint autóból. A korahajnali indulás miatt mi nem időztünk itt sokat, inkább visszatértünk a hotelbe pihenni. Tapasztalataim szerint kevés spanyol szólal meg angolul, de ez egyetlen percre sem jelentett akadályt, mert így is kedvesen viszonyultak hozzánk. A legviccesebb pillanatok főleg taxizás során születtek, amikor az egyetlen angol mondat után már spanyolul beszéltek nekünk, mi pedig úgy tettünk, mintha értenénk, és jókat mosolyogtunk. Persze, az éppen szolgálatban lévő sofőrök egy percet sem hagytak ki a mérkőzésből – ám ők csak a rádióból hallgatták a pályán zajló eseményeket.

Az általam legjobban várt nap másnap következett: eljött a számomra fontos meccsnap. Miután feltérképeztük Spanyolország képzeletbeli “közepét”, a Puerta de Sol teret, stílusosan metróra szálltunk, s egy átszállással már a Bernabéunál voltunk. Talán szavakkal le sem lehet írni, hogy mi játszódott le bennem, amikor a metróaluljáróból felfele jövet megpillantottam a stadiont. Azt hiszem, hogy a sport területén ez volt számomra az egyik legfontosabb momentum. A drukkerek itt is elárasztották a stadion környékét már három órával a kezdés előtt. Miután beváltottam a jegyem a Deportivo elleni meccsre, helyemre siettem. A kapu mögötti, harmadik emeleti részre szólt a jegyem. A 78 ezer néző seperc alatt, gyakorlatilag teltházassá varázsolta a stadiont. A hazai játékosok szinte előttünk melegítettek be, szóval panaszra egyáltalán nem lehetett okom, hiszen egész közelről szemügyre vehettem a klub portugál klasszisát, Ronaldót, a walesi Balet, a brazil Marcelot és a többieket. Hét csodálatos Real gól született a mérkőzésen, amelyből öt ebben a kapuban landolt, valamint Ronaldo ominózus sérülése is a szemem előtt történt. Bár az ottani drukkerekre nem jellemző a kemény ultrákból álló csoportosulás, az alattunk található szektorban remek atmoszférát teremtett az ottani B-közép, s a rigmusok skandálásába mindenki bekapcsolódhatott. Sajnos, Ramos sérülés miatt nem lépett pályára, így egyelőre őt még sem a válogatottban, sem klubcsapatában nem láttam játszani, ám ez csak icipicit ront az élményen. Külön érdekesség, hogy az apukák és nagypapák elegánsan kiöltözve, unokáikkal karöltve tekintik meg a mérkőzéseket. Mintha éppen egy családi ünnepség közepéről ugrottak volna ki, mondván játszik a Real, ezt nem szabad kihagyni! Az következő napon megreggeliztünk a stadion bárjában – panorámás kilátásunk volt egyenesen a Bernabéu zöld gyepére, majd közel másfél óra alatt abszolváltuk a stadiontúrát: a múzeumba, az öltözőkbe, a sajtóközpontba és a VIP-szektorokba is betekintést nyerhettünk, majd a kispadon üldögélve nézhettük, ahogy a pályát gondozzák. Ki-ki begyűjthette magának a szuvenírokat, majd másnap hajnalban – kicsit fájó szívvel – búcsút intettünk a spanyol fővárosnak.

Nos, talán egy hét sem lenne elég, hogy mindenről beszámoljak, így a legvégére egy tanáccsal tudok szolgálni: aki teheti, életében legalább egyszer látogasson el ide. Ha pedig bármelyik európai stadiont is szemeltük ki utazásunk céljául, bátran keressük fel az általam említett srácokat, hiszen tapasztalt utazókként segítségünkre lehetnek, sőt akár remek útitársainkká is avanzsálódhatnak.

by bété